Összetört a gyásztól az ország! Csupán sétálni ment a magyar színész, de elragadta a halál
Nyugodjon békében!
Azon a napon Bánffy György azt mondta feleségének, Matildnak: „Még sétálok egy nagyot.” Már csak néhány óra volt hátra a nyaralásból, a szépkorú házaspár tagjai tökéletesen feltöltődve és lebarnulva várták a hazaindulást. Újból megállapították: a teremtő jókedvében alkotta meg Korfut, ezt a görög szigetet, mert itt minden az élet mézédes ízéről szól. Csak bele kell harapni és ízlelgetni. Matild asszony már csomagolt, s közben többször is kinézett a szálloda ablakán és elmosolyodott. Az járhatott a fejében, lám milyen kegyes hozzájuk a sors, nem betegek és megengedhetik maguknak öregségükre, hogy paradicsomi állapotok közé kerüljenek. Talán ugyanez járt Bánffy György fejében is, ahogy baktatott a festői szépségű szigeten. Nézte a vizet, a valószínűtlenül kék égboltot, talán felkavarta őt a növényzet élénkzöld színe is – színorgia, amely nyugtatja a lelket, és boldogsághormonokkal árasztja el a testet. De a test, bizony a test olykor önálló életet él. Bánffy György egy erdős terület felé indult, nem ment túl messze a szállodától, de úgy volt vele, még kiélvezi a hely apróbb-nagyobb ajándékait. Egyedül volt. De épp ez a magány okozta a tragédiát.
Korfu. Az amúgy csodás görög sziget. Amikor összeesett senki sem volt, aki segítsen. Közben Matild asszony már pakolt a szállodaszobában, pakolta a ruhákat és az emlékeket. Csodás volt az a néhány nap. Jövőre megint eljövünk, biztos, hogy eljövünk! De aztán ahogy telt az idő, úgy nőtt benne valamiféle rossz érzés. Megmagyarázhatatlanul, hirtelen bukkant elő, és nem is tudott mit kezdeni vele. Már több mint egy órája ment el a férje. Több nyelven beszélt, ha el is tévedt, bárkitől megkérdezi, hogyan juthat vissza a szállodáig – gondolhatta az asszony. Akkor már egyre többször nézett az órájára és lesett ki az ablakon. Aztán lement a szálloda portájához, s azt mondta: kérem, segítsenek megkeresni a férjem, mert már régen vissza kellett volna jönnie! A szálloda személyzetéből néhányan útnak indultak. Korfu akkor és ott már nem tűnt annyira vonzó helynek. Hát még amikor Matild asszony kiabálást hallott, s amikor odaért, meglátta imádott férje mozdulatlan…
Nem sokkal később rendőrök jöttek, és jegyzőkönyvet vettek fel. A jegyzőkönyvbe beleírták: Bánffy György magyar állampolgár Korfu szigetén elhunyt. Matild asszony másnap gyakorlatilag önkívületi állapotban Budapestre indult. A csönd, a fájdalom csöndje beszélt helyette. 2010. szeptember 3-án történt a tragédia. S a teremtő, mintha egy dráma utolsó jelenetét írta volna meg így. Bánffy György pályafutására épp ez volt a jellemző – a drámai szerepek sokasága.
Tizennégy éves koráig Egerben élt és nem színésznek készült. Pedig az édesanyja, Pápay Klára neves színésznő volt, ő játszotta például Zsuzsanna szerepét Jávor Pál mellett a Valamit visz a víz című filmben. A fiatal Bánffy György a II. világháború után magántisztviselőként kereste a kenyerét, majd moziüzem-vezető lett belőle. Talán ott, a filmkockák nézése közben tudatosulhatott benne, hogy nincs a világon ennél szebb, izgalmasabb pálya, mint másvalaki bőrébe bújni. Így aztán jelentkezett a színművészetire, felvették, után pedig a Nemzeti Színházhoz került. Később dolgozott az Állami Bábszínházban, az Operettszínházban, foglalkoztatták Pécsett, majd újra a fővárosban, a József Attila Színházban.
Gyönyörűen beszélt. S ezt nem csak a nézők, a szakma is értékelte. Mert 1978-ban felkérték, hogy a Zeneakadémián beszédtanárként tevékenykedjen. Akkor már megbékélt vele a rendszer. Levették, lekaparták a homlokáról a bélyeget, amelyet az 1956-os forradalom leverése után oly sokáig hordott. Hűséges ember volt. Hűséges az elveihez és hűséges a párjához. Sátory Matildot – vagy ahogy sokan becézték, Tildát – még 1955-ben vette el feleségül. Két gyermekük született, Eszter és András, aztán jöttek az unokák, egyik a másik után. S a család büszke lehetett rá, mert rengeteg filmben szerepelt. A Dalolva szép az életben, a Tiltott területben, a Magasiskolában, a 141 perc a befejezetlen mondatból című remekműben. Az Ötödik pecsétben, a Rokonokban, de felbukkant olyan sorozatokban is, mint a Bors, vagy az Őrjárat az égen. Sok száz színdarabban és több mint ötven filmben nyújtott emlékezeteset.
Szinte minden szerepében nyugodt, bölcs karaktert alakított. Olyan férfit, aki pontosan látja, érzékeli a körülötte lévő világot, és aki utat mutat az eltévedetteknek. Talán valóban ilyen volt. A családi háttér, a szeretet, a ragaszkodás volt az ő igazi iránytűje. A hangja korszakos volt. Egyszer ezt írták róla: „Vannak olyan színészek, akik bár temérdek feledhetetlen alakítást nyújtottak, mégis a hangjuk jut először az ember eszébe. Ilyen Bánffy György is, akinek nagyon jellegzetes, nagyon egyedi, és különleges orgánuma volt. S ha hangsúlyozni akart valamit, akkor elnyújtottan mondta, azt pedig végképp nem lehet feledni…” Aki hallotta az előadásában Márai Sándor Halotti beszéd című versét, az aligha vitatkozhat ezzel.
Nyolcvannégy esztendőt kapott a teremtőtől. S nem sokkal a halála előtt azt mondta: „Ha az Isten kegyes lesz hozzám, akkor a halálom is úgy következik be, hogy nem ágyban, párnák közt, hanem a csatamezőn, azaz a színházi életben ér el majd a vég…” A kívánsága nem teljesült. Korfun, a világ egyik legszebb szigetén állt meg a szíve. Örökre.
Forrás
Nyugodjon békében!
Azon a napon Bánffy György azt mondta feleségének, Matildnak: „Még sétálok egy nagyot.” Már csak néhány óra volt hátra a nyaralásból, a szépkorú házaspár tagjai tökéletesen feltöltődve és lebarnulva várták a hazaindulást. Újból megállapították: a teremtő jókedvében alkotta meg Korfut, ezt a görög szigetet, mert itt minden az élet mézédes ízéről szól. Csak bele kell harapni és ízlelgetni. Matild asszony már csomagolt, s közben többször is kinézett a szálloda ablakán és elmosolyodott. Az járhatott a fejében, lám milyen kegyes hozzájuk a sors, nem betegek és megengedhetik maguknak öregségükre, hogy paradicsomi állapotok közé kerüljenek. Talán ugyanez járt Bánffy György fejében is, ahogy baktatott a festői szépségű szigeten. Nézte a vizet, a valószínűtlenül kék égboltot, talán felkavarta őt a növényzet élénkzöld színe is – színorgia, amely nyugtatja a lelket, és boldogsághormonokkal árasztja el a testet. De a test, bizony a test olykor önálló életet él. Bánffy György egy erdős terület felé indult, nem ment túl messze a szállodától, de úgy volt vele, még kiélvezi a hely apróbb-nagyobb ajándékait. Egyedül volt. De épp ez a magány okozta a tragédiát.
Korfu. Az amúgy csodás görög sziget. Amikor összeesett senki sem volt, aki segítsen. Közben Matild asszony már pakolt a szállodaszobában, pakolta a ruhákat és az emlékeket. Csodás volt az a néhány nap. Jövőre megint eljövünk, biztos, hogy eljövünk! De aztán ahogy telt az idő, úgy nőtt benne valamiféle rossz érzés. Megmagyarázhatatlanul, hirtelen bukkant elő, és nem is tudott mit kezdeni vele. Már több mint egy órája ment el a férje. Több nyelven beszélt, ha el is tévedt, bárkitől megkérdezi, hogyan juthat vissza a szállodáig – gondolhatta az asszony. Akkor már egyre többször nézett az órájára és lesett ki az ablakon. Aztán lement a szálloda portájához, s azt mondta: kérem, segítsenek megkeresni a férjem, mert már régen vissza kellett volna jönnie! A szálloda személyzetéből néhányan útnak indultak. Korfu akkor és ott már nem tűnt annyira vonzó helynek. Hát még amikor Matild asszony kiabálást hallott, s amikor odaért, meglátta imádott férje mozdulatlan…
Nem sokkal később rendőrök jöttek, és jegyzőkönyvet vettek fel. A jegyzőkönyvbe beleírták: Bánffy György magyar állampolgár Korfu szigetén elhunyt. Matild asszony másnap gyakorlatilag önkívületi állapotban Budapestre indult. A csönd, a fájdalom csöndje beszélt helyette. 2010. szeptember 3-án történt a tragédia. S a teremtő, mintha egy dráma utolsó jelenetét írta volna meg így. Bánffy György pályafutására épp ez volt a jellemző – a drámai szerepek sokasága.
Tizennégy éves koráig Egerben élt és nem színésznek készült. Pedig az édesanyja, Pápay Klára neves színésznő volt, ő játszotta például Zsuzsanna szerepét Jávor Pál mellett a Valamit visz a víz című filmben. A fiatal Bánffy György a II. világháború után magántisztviselőként kereste a kenyerét, majd moziüzem-vezető lett belőle. Talán ott, a filmkockák nézése közben tudatosulhatott benne, hogy nincs a világon ennél szebb, izgalmasabb pálya, mint másvalaki bőrébe bújni. Így aztán jelentkezett a színművészetire, felvették, után pedig a Nemzeti Színházhoz került. Később dolgozott az Állami Bábszínházban, az Operettszínházban, foglalkoztatták Pécsett, majd újra a fővárosban, a József Attila Színházban.
Gyönyörűen beszélt. S ezt nem csak a nézők, a szakma is értékelte. Mert 1978-ban felkérték, hogy a Zeneakadémián beszédtanárként tevékenykedjen. Akkor már megbékélt vele a rendszer. Levették, lekaparták a homlokáról a bélyeget, amelyet az 1956-os forradalom leverése után oly sokáig hordott. Hűséges ember volt. Hűséges az elveihez és hűséges a párjához. Sátory Matildot – vagy ahogy sokan becézték, Tildát – még 1955-ben vette el feleségül. Két gyermekük született, Eszter és András, aztán jöttek az unokák, egyik a másik után. S a család büszke lehetett rá, mert rengeteg filmben szerepelt. A Dalolva szép az életben, a Tiltott területben, a Magasiskolában, a 141 perc a befejezetlen mondatból című remekműben. Az Ötödik pecsétben, a Rokonokban, de felbukkant olyan sorozatokban is, mint a Bors, vagy az Őrjárat az égen. Sok száz színdarabban és több mint ötven filmben nyújtott emlékezeteset.
Szinte minden szerepében nyugodt, bölcs karaktert alakított. Olyan férfit, aki pontosan látja, érzékeli a körülötte lévő világot, és aki utat mutat az eltévedetteknek. Talán valóban ilyen volt. A családi háttér, a szeretet, a ragaszkodás volt az ő igazi iránytűje. A hangja korszakos volt. Egyszer ezt írták róla: „Vannak olyan színészek, akik bár temérdek feledhetetlen alakítást nyújtottak, mégis a hangjuk jut először az ember eszébe. Ilyen Bánffy György is, akinek nagyon jellegzetes, nagyon egyedi, és különleges orgánuma volt. S ha hangsúlyozni akart valamit, akkor elnyújtottan mondta, azt pedig végképp nem lehet feledni…” Aki hallotta az előadásában Márai Sándor Halotti beszéd című versét, az aligha vitatkozhat ezzel.
Nyolcvannégy esztendőt kapott a teremtőtől. S nem sokkal a halála előtt azt mondta: „Ha az Isten kegyes lesz hozzám, akkor a halálom is úgy következik be, hogy nem ágyban, párnák közt, hanem a csatamezőn, azaz a színházi életben ér el majd a vég…” A kívánsága nem teljesült. Korfun, a világ egyik legszebb szigetén állt meg a szíve. Örökre.
Forrás